Exactly 30 years ago Mrs Aloisia Lex died in Eisenberg. Hans Mueller, President of the Lawn Cross Pilgrim Association (RKPV), Andwil (Switzerland), remembers her death very well and relates as follows:
1984. december 27-én történt, annak a buszos zarándoklatnak az első estéjén, amikor Eisenbergbe érkeztünk. Egy zarándoklatunkon résztvevő asszony a vendégházba érkezve ragaszkodott hozzá, hogy azonnal induljak Lex mama házába. Mivel egész éjszaka vezettem, azt válaszoltam, hogy majd holnap megyek át. Fél óra múlva Karl Lex, a férj hívott telefonon, és erőnek erejével rábeszélt, hogy menjek, mert a felesége beszélni akar velem. Így aztán, bár nem volt kedvemre, elmentem.
Odaértem, és nagyon meglepett Lex mama ragyogó arcának látványa. Mesélt az elmúlt napokról, és arról a papról kérdezett, aki elkísért minket. Mondtam neki, hogy Rudolf testvérrel nincs semmi probléma. Majd amikor Lex mama a saját családjáról, a zarándokokról, sőt rólam beszélt hosszasan, egyre riadtabban hallgattam. Egyebek között arra figyelmeztetett, hogy még én is bajba kerülhetek a Fűkeresztbe vetett megingathatatlan hitem miatt, mivel, mint mondta, nehéz idők várnak ránk, sőt az emberek is egyre gonoszabbak lesznek. Amikor indultam vissza a szállásra, zavarba ejtett, hogy Lex mama nem úgy áldott meg a kereszt jelével, ahogyan évek óta tette – mintegy 20 centiméterrel a homlokom előtt rajzolva keresztet a levegőbe –, hanem szenteltvízzel közvetlenül a homlokomat érintve. Ez nagyon megindított. Egészen felkavart a találkozás. Könnyű volt a lelkem, mint a tollpihe. Így indultam vissza a zarándokok vendégházába, ahol már vártak néhányan. Szerették volna tudni, hogy történt-e valami új, amit érdemes volna elmondanom. Igen is meg nem is – nem tudtam szavakba önteni, amit átéltem. Fáradságom ellenére alig aludtam valamit az éjjel. Rengeteg gondolat járt a fejemben arról, hogy mi lesz még ebből a keresztforma dologból a füvön, mi lesz a sorsa a Lex családnak, nekünk, a zarándokoknak, és közöttük személy szerint nekem. Képek sorjáztak a gondolataimban minderről, és jöttek elő újra meg újra.
Másnap reggel szentmise után a zarándokház vendéglőse rontott be a sekrestyébe és így szólt:
“Jöjjön azonnal Lex mamához! Most halt meg.”
Szótlanul hajtottunk, a pap és én, a Lex család házához, ahol az asszony ágya mellett térdepelve és sírva találtuk a férjét és a fiúkat, Karlt. Miután Rudolf Skunza atya megkente őt a szent kenettel, megjegyezte: „Most már tudja, hogy miért hívta önt Lex mama az ágyához” – és hozzátette, hogy az asszony bizonyára tudta, mikor fog meghalni.
Lex mama valamivel reggel nyolc óra előtt ejtette ki az utolsó szavait Karlnak, idősebbik fiának. Gyorsan, szokatlanul erőteljes hangnemben, tisztán és érthetően beszélt, mielőtt átment az örök életbe Aprószentek napján, 1984. december 28-án. Korábban is egyre azt ismételgette: „Fel kell készülni.” Ő felkészült. Szeretett férje, Karl Lex, két hónappal később követte őt, távozva a földi életből. Adj, Uram, örök nyugodalmat nekik, és az örök világosság fényeskedjék nekik. Nyugodjanak békében! Ámen.
„Ha majd meghalok, sokkal többet tudok tenni értetek, feltéve, ha kértek és nem feledtek.“
A néhai Lex mama szavai